Egy szem tükrében kezdődött minden. A mélybarna óceán lecsillapodott, és körülölelte a pupillát, ezt a néhány hetes kis világot, melyben most megállni látszott az idő. A gólyafióka két testvérével együtt hason feküdt egy kis rábaközi falu közepén, tíz méter mélységben a fészek égi vizeken lebegő szigete alatt, és a két világ peremén, körben óvodások gyűrűje. A gyűrűben pedig, ahol a kőnek lenne a helye: egy gyűrűző, Győrig Előd, aki kezében az évek rutinjával alumíniumgyűrűt és színes feliratot helyez a tetszhalott kisgólyák lábaira, közben magyarázza, hol a gyerekek, hol az érdeklődő felnőttek nyelvén, hogy ez a helyzet egyáltalán nem idegen egy gólyafióka számára.
A földhöz, illetve természetes helyzetben a fészek meglepően sík felszínéhez simulás a legtöbb, amit egy repülni nem tudó, a szülei által kiöklendezett bébiételen élő madár tehet, ha megjelenik egy nagyobb, erősebb, csőrével és karmaival vagy éles fogaival magabiztosabban bánó ellenfél. Gyorsan növő, de most még rövid, szürkés csőrükkel nincsenek abban a helyzetben, mint Fekete István Keléje, aki szárnyaszegetten is képes volt egy jól irányzott döféssel elintézni Kurrit, a baromfiudvar pöffeszkedő kakasát. A gólyaszülők sem igazán mernek segíteni a fészekhez közelítő kosaras emelő és a gyereksereglet láttán, de a szomszédos kéményről fejüket egészen a hátukra csapva, hangos kelepeléssel jelzik, hogy itt vannak, és a helyzet nem kedvükre való.
Peti, Vándor és Hópehely – nevet kapnak a gólyák a gyerekektől, nyomot hagynak ők is az emberi világban, ahogy az emberi világ is nyomot hagyott rajtuk. De vannak más nyomok is. Előd halványabb, ritkásabb csíkokat mutat a növekvő, tövüknél még szürkés szarutokba préselt tollakon. Ínséges napok nyomai. A fiókák most jól vannak, úgy tűnik, a nagy esők után a meleg június ad elég táplálékot a folyók és patakok által keresztül-kasul behálózott vidéken, és remélhetőleg a megye többi, nagyjából 140 fészkelő gólyapárja is sikerrel vette a szokatlanul hűvös tavasz akadályait. A 2021-es Gólya Road Show-n – így hívják ezt az eseményt, amikor a madarászok és az áramszolgáltató munkatársai egy-egy útvonal mentén végiglátogatják a fészkeket – leggyakrabban háromfiókás fészekkel találkoztam. Ritkábban előfordult, hogy mindössze egyetlen gólyafi árválkodott a fészekben, de láttam olyan, szélesre terülő, sok éve növekvő építményt is, amely négy fiókának adott otthont.
A fehér gólya szereti az ember társaságát, és az ember sem nagyon zavartatja magát tőle – bár azért abban, hogy a kéményekről szinte maradéktalanul áthelyezték boglyas hadiszállásukat a villanypóznák tetejére, tagadhatatlanul van némi szerepe a fészek közvetlen környezetében uralkodó, olykor kissé kaotikus állapotoknak. Ami meglepő – mondja Lovászi Péter, a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület (MME) veterán fehérgólya-szakértője –, hogy ez a nagy póznabarátság jellemzően kárpát-medencei jelenség. Más, népes gólyapopulációk számára is elérhető ez a fészkelési lehetőség, de például Lengyelországban nem használják ki ilyen mértékben. Lovászi Péter szerint elképzelhető, hogy ez valójában egyfajta fészekről fészekre terjedő hagyomány – mint új motívum egy régió népművészetében –, és a fiatal gólyák, akik szó szerint ebbe a kész helyzetbe születtek bele, később akár több tíz kilométerrel odébb családot alapítva, ott is meghonosítják ezt a szokást.
De hogy születnek ezek az olykor döbbenetes méretű boglyák? Nos, a road show-n résztvevő egyik helyi madarász a saját szemével követhette ezt a véletlen elemeket sem nélkülöző folyamatot. A fészket építő gólyák a kitartó szőnyegbombázás taktikáját választják, és addig dobálnak ágdarabokat a kiválasztott pózna tetejére, amíg elég nem akad fenn a szigetelők környékén a párhuzamosan kifeszített vezetékeken ahhoz, hogy már kissé tudatosabban lehessen építkezni rájuk. Ha pedig egy ingatlanüzlet beindul, akkor a határ – ezúttal szó szerint – a csillagos ég. Az igazi gólyalábon forgó paloták akár két mázsánál is többet nyomhatnak, és bár a vezetékek közé dobált ágacskák önmagukban nem vezetik túl jól az elektromos áramot, a gólyák ebédmaradékával és végtermékével, az esőktől nedves fészekanyaggal és egyéb nyalánkságokkal vegyített kazal összességében komoly gondokat okozhat az áramszolgáltatónak. Egyrészt a puszta súlya sem tesz jót a vezetékeknek és a szigetelőknek, másrészt egy ilyen, a vezetékekre kényelmesen rásüppedő, nyirkos kazalnak már komoly fogyasztása van. „Akár egy mosógépnyi is lehet” – idéz Lovászi Péter egy kutatást, ami az érintett áramszolgáltatókon túl valószínűleg az IgNobel-díj bizottságának figyelmét is felkeltette.
Hiába azonban a kilowattos fogyasztás, gólyáink ebből legfeljebb a felfelé sugárzó kellemes meleget érzik – szerencsére egészen lehetetlen légiakrobatikai mutatványokat kell ahhoz végezniük, hogy a lakott települések kisfeszültségű vezetékei kárt tegyenek bennük. A toll jól szigetel, és ha csak egy vakmerő vagy elkeseredett manőver során nem fognak össze két vezetéket a lábukkal, nem eshet bajuk. A fészkeknél tehát leginkább az áramszolgáltató szorul védelemre, hiszen ha összeadnánk a magyarországi nagyjából négyezer fehérgólya-fészek mindenféle óvintézkedés nélküli fogyasztását, nagyjából egy kisváros lakossági áramfelvételénél járnánk – nem is beszélve a műszaki hibák elhárításának költéségeiről. Ezért már régóta elkezdték masszív, acélból készült magasítókra áthelyezni a gólyafészkeket, és gyakran oda is kihelyeznek ilyen szerkezetet, ahol akár csak néhány, a vezetékekre dobott ágacska jelzi az első bátortalan fészeképítési próbálkozásokat. Tapasztalat az is, hogy ha nem már meglevő fészket magasítanak, hanem elővigyázatosságból helyeznek ki magasítót valahova, akkor a gólyák fantáziáját beindítja néhány hanyagul odavetett ág, és inkább itt próbálkoznak, mint a szomszédos oszlopokon.
A kisfeszültségű hálózat mellett a másik véglet, a harmincméteres mini Eiffel-tornyokon kihúzott, ködben bizarrul zizegő nagyfeszültségű vezetékek szintén nem jelentenek extrém kockázatot. Persze ártalmatlannak sem nevezhetők, mivel az óvatlanul a vezetéknek repülő madarak könnyen sérülhetnek vagy elpusztulhatnak – no, nem az áramütéstől, hiszen semmit nem zárnak rövidre, pusztán a nagysebességű ütközéstől.
A gólyák valódi réme a középfeszültségű hálózat – és ez az a hálózat, amelynek révén szűk egy évvel korábban először közelebbi kapcsolatba kerültem Kele népével, majd egy újabb, immár emberi hálózat révén az idei fiókákkal.
A Névtelen Gólya
Egy elpusztult madár látványát soha nem lehet megszokni. A földhöz kötöttektől az eget soha el nem hagyókig van a madarakban valami elemi könnyedség, amely a lélekkel visszavonhatatlanul elszáll, és mint valami varázslat múltával utat tör magának a gravitáció. A testtollak, amelyeket a bőr apró rezdülései és a csőr finom mozdulatai tartottak rendben, most lelapulnak, csapzott forgókba gyűlnek vagy jobb híján a külvilág formáihoz igazodnak. Egy földre hullott, elpusztult madár olyan lehetetlenség, mint egy égben született kődarab. Valószínűleg ugyanazzal a fura érzéssel álltam volna egy meteoritkráter mellett, ahogy Bakonygyepes határában, a Magyarpolány felé vezető út mentén a gólya teteme felett.
A tetem friss volt, a szem mélybarna óceánján köd ült, a bal lábon alumíniumgyűrű egy számmal. Körbenéztem a tájon. Belémnyilallt, hogy előző nap erre autózva egy tucatnyi gólyából álló kis csapat szedegetett a szemközti tarlón, szinte biztos voltam, hogy közülük lehetett. Tegnap ezek az opálos szemek még az aratás után menedéket vesztett egereket és pockokat keresték.
A villanyszerelők szakmájának legnagyobb titka, mint mondják, hogy az áram alatt levő vezeték pontosan ugyanúgy néz ki, mint az, amelyikben nem folyik áram. A fűben fekvő fehér gólya feletti acéloszlop békésnek tűnt – szigetelőcsigákba csavart hajú hórihorgas mezőőr, aki letekint az útra, a füves rézsűre, a tarlóra, rásandít közeli szomszédjára, és a rézsű mögötti szántás közepén sorakozó társaira, akik hosszú láncban állva adják tovább a hírt, leginkább olyasmiről, hogy bekapcsolták-e a faluban a világítást. Ahogy a villanyszerelők, úgy a gólyák – és sajnos az egerészölyvek, vörös vércsék, rétisasok – sem látnak semmi különöset egy drótban, amely húszezer voltos feszültség alatt van, és ha egy magaslati ponton támad kedvük megpihenni kedvenc tarlójuk vagy zsombékosuk közelében, adja magát a vezetékeket tartó acél keresztrúd. Ekkora feszültségnél pedig már a szárny végének tollain is átüt az elektromosság, amely jellemzően a madár lábain át a keresztrúd, majd a földelés felé talál utat magának.
A Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület felmérései szerint a fehér gólya az áramütésnek egyik leginkább kitett madárfaj Magyarországon. Ha a 2004 és 2009 között elvégzett felmérésüket vesszük alapul, az becsülhető, hogy évente nagyjából minden tizedik gólyafészekből egy madár áramütés áldozata lesz Magyarországon. És akkor nem beszéltünk a madárvonulási útvonalak más területeiről.
„A megoldás nem egyszerű” – mondja Lovászi Péter, „mivel a tartóoszlopok madárbarát átalakítása költséges, és nem is mindig kivitelezhető a teljes oszlopfej, sőt, adott esetben az oszlop cseréje nélkül.” A 2008-ban aláírt Akadálymentes Égbolt megállapodás 2020-ra ígérte a teljes hazai villamosenergia-hálózat madárbaráttá alakítását, de ez, amint azt sajnos saját szememmel is láthattam, mindeddig csak igen kis részben valósult meg. A hatályos természetvédelmi jogszabályok szerint új hálózatot már nem lehet a madarakra tekintet nélkül kiépíteni, de Magyarországon nagyjából 700 000 középfeszültségű oszlop van, így az örökölt feladat sem kicsi. A lelkes (és szomorú) madárbarátok bejelentései, no meg a madarászok szakmai útmutatásai alapján azonosíthatók a különösen veszélyes „gyilkos oszlopok”, az áramszolgáltatók pedig a tapasztalatok szerint egyre érzékenyebbek erre a problémára – már csak azért is, mert egy-egy különösen szerencsétlenül fennakadt madár okozta rövidzárlat a hálózatnak sem tesz jót.
Ilyen lelkes (és szomorú) madárbarát voltam én is, és az különös motivációt adott a cselekvésre, hogy a gólya gyűrűt viselt. Így csak rajtam múlt, hogy legalább némi értelmet adjak a halálának, és visszajelezzem a gyűrűzőközpontnak a találatot. Lefotóztam a körülményeket, a gyűrűt eltettem emlékbe, a gólya tetemét pedig egy kicsit beljebb húztam a magas fűbe, gondolván, jó lesz majd annak a rókának, amely pár napja éppen itt hozta rám a szívrohamot. Vuk és Kele találkozhatnak majd egy fülledt augusztusi éjszakán, néhány kilométerre attól az ajkai emléktáblától, amely büszkén hirdeti, hogy 1928 és 1941 között itt élt és dolgozott Fekete István.
A hálózat – ezúttal nem az elektromos, hanem az internetes és az emberi – pedig működésbe lépett, és hamarosan megtudtam, hogy az „én” gólyámat a végzetes villanyoszloptól légvonalban 40 kilométerre (152 fokos irányban) gyűrűzte fiókaként Győrig Előd alig két hónappal korábban. Ezúttal nem volt road show, nem voltak gyerekek, névadás sem történt. A kis gólyának mindössze néhány hete lehetett rá, hogy kipróbálja a szárnyait, és megismerkedjen a békák, gyíkok, kisebb halak, a tarlókon idegesen cikázó egerek és mindenféle bogarak népével. Arra már nem volt módja, hogy elinduljon a messzi délre, a Boszporusz szorosánál ügyesen megkerülve a felszálló légáramlatokat nem adó Földközi-tengert, és csak repüljön, repüljön Afrika mélyére. Talán épp erről az oszlopról indult volna. Amikor megtaláltam, a szemközti tarló már üres volt.
Társai, már akik szerencsésebben megússzák a póznákkal való találkozást, egész Dél-Afrikáig repülhetnek, és olykor meglepő szuvenírekkel térnek vissza európai költőhelyükre. Olyannyira, hogy a „hova tűnnek egyes madarak télen” kérdésre is egy ilyen fehér gólya adott először a misztikum homálya fölé emelkedő választ. 1822-ben egy Klütz nevű Balti-tenger parti településre tért vissza nyakában egy nyolcvancentis gerellyel egy fehér gólya. A gerelyről– miután szegény gólyát valamilyen biztosabb módszerrel feláldozták a gasztronómia helyett a tudomány oltárán – kiderült, hogy afrikai eredetű, így a kor tudósai előtt lassan derengeni kezdett, hogy nem mocsarakban vagy a tengerfenéken hibernálva töltik a telet ezek a madarak, hanem melegebb égtájon. Nem tudjuk biztosan, hogy a gólyák vagy az afrikai vadászok nagy száma lehet a dolog mögött, mindenesetre további két tucat ilyen madarat jegyzett fel Pfeilstorch, azaz „nyilas gólya” címszó alatt az európai ornitológia – és vele párhuzamosan feltehetőleg az afrikai vadászati évkönyvek.
A gerelyes módszer, bár a fentiek szerint akár működőképesnek is tűnhet, érthető okokból nem került be a vonuláskutatás fősodrába. Arra mindenesetre korai bizonyítékot adtak ezek a kényszerű testékszert hordozó vándorok, hogy egy ekkora madár teste nemhogy egy apró alumíniumgyűrűt, de annál jóval nehezebb terhet is képes elviselni, és több ezer kilométeren át cipelni. A mai szabványok szerint a madarakra rögzített eszközök nem érhetik el az állat súlyának 3-5%-át, így a gólyák – és mellettük a nagyobb testű ragadozó madarak – tökéletes alanyai lettek a jeladós kísérleteknek. A magyarországi fehér gólyák közül először Apaj és Ipoly vándorútját követhette a közönség, a következő években pedig tucatszám helyeztek el gólyákon kicsiny, alig 3 dekagrammos napelemes jeladókat. Követtem néhányuk útját a térképen, a villogó piros pont óránkénti bontásban mutatja, ahogy a gólya – Patak, Báró, Hont, Tápió, Tisza és sok más jeladós társuk – bejár egy területet, azután ösztönei sugallatára egyszer csak útra kel, és megtesz néhány száz, vagy akár ezer kilométert. Fájdalmas látni, ahogy egy kontinenst oda és vissza átszelő, hónapokig tartó utazást követően a piros pont órákon át egy helyben villog, és többé nem mozdul el a helyéről. A műholdkép tanúsága szerint van, hogy éppen egy elektromos távvezeték tartóoszlopánál.
Mitől véres a lábad?
Az utóbbi öt évben a fehér gólyák hazai egyedszáma évtizedes stagnálás után fogyásba váltott, és jelenleg úgy négyezer költő pár élhet az országban. Szerencsére van adatunk a második világháború előttről, köszönhetően egy alapos, országos szintű felmérésnek: akkor nagyjából tizenhatezer pár költhetett nálunk. „Ez egy meglehetősen durva becslés, mert 1941-ben a Madártani Intézet felhívására helyi tanítók végezték el a felmérést a saját környezetükben, és csak számokat látunk területi bontásban. Előfordulhatott, hogy akik nem annyira lelkesedtek a feladatért, csak messziről nyugtázták a lakott fészkeket, a tettrekészebbek viszont bepillantottak a fészekbe, és a fiókákat is megszámolták” – mondja Lovászi Péter. Azonban még a legóvatosabb számítások szerint is többszörös létszámban voltak jelen fehér gólyák Magyarországon, mint manapság. A háború után drámaian csökkent a fehér gólyák száma, és a 60-as évekre mélypontra ért. Utána lassú növekedés volt észlelhető, majd az Európai Uniós csatlakozásunk környékén, és most, az utóbbi években újabb két zuhanás.
Szó sincs arról, hogy a villamosítás kirívóan madárgyilkos hullámai söpörtek volna végig az országon és egyúttal a gólyákon: ezek a számok nagyságrendileg súlyosabbak az áramütések hatásának leggyászosabb becsléseinél is. A magyarázat sokkal inkább azoknál a halvány csíkoknál keresendő, amelyeket Győrig Előd mutatott a gólyafiókák tollain. A gólyaszülőknek ugyanis lehetnek rossz napjaik, amikor szegényesebb a terített asztal (értsd: a fészek közepére öklendezett táplálék), ilyenkor az életerősebb fiókáknak több jut, a gyengébbek pedig lassan elkezdenek lefelé csúszni a lejtőn. Elképzelhető, hogy rövidek ezek az ínséges időszakok, és mindössze egy-egy növekedési csík emlékeztet rájuk majd. De ha tartósan mostoha az időjárás, vagy messzire kell repülni egy gazdagabb fogást ígérő területhez, a gyengébb fiókák számára egyre meredekebbé válik ez az élettani lejtő, és végül haláluk után, vagy rosszabb esetben még életükben a fészek alatt végzik. Ráadásul a megpróbáltatások a fiókakorral nem érnek véget, hiszen a hosszú vonulásra tartalékokat kell gyűjteni, és erre mindössze a nyár utolsó néhány hete áll rendelkezésre.
A fehér gólyák kedvenc táplálkozóterületeit nagyrészt az ember, vagyis a mezőgazdaság uralja, és az uralkodás módszerei hatalmasat változtak a huszadik század közepén. A kisebb gazdaságok kevés kivétellel (és nem mondhatni, hogy önkéntes alapon) átadták helyüket a termelőszövetkezeteknek, hatalmas, egybeszántott területek jöttek létre, gépeket használtak a földeken és rengeteg vegyszert. Ekkor élte fénykorát a DDT, melynek használatát végül csak 1966-ban tiltották be Magyarországon, amikor már világos volt, hogy nagyon nehezen bomlik le a természetben, a táplálékláncokon felfelé haladva felhalmozódik, és brutális pusztítást okoz a csúcson levő emlősök és madarak körében.
Leginkább közvetett bizonyítékaink vannak rá, de valószínűsíthető hogy a fehér gólyák magyarországi (és általában európai) populációinak nagy összeroppanását ezek a mezőgazdasági változások együttesen hozták. A vegyszerek hatása ma is érezhető az afrikai telelőterületeken, ahol az európainál jóval lazább szabályozás miatt még mindig használnak nálunk már betiltott kemikáliákat, esetenként akár a DDT-t is. De a megváltozott mezőgazdasági módszereknek van egy másik, egészen mélyreható következménye is. A gépesített, nagy táblás gazdálkodás, a legeltetés háttérbe szorulása a gólyák számára a korábbinál kiszámíthatatlanabbá tette a táplálékforrásokat. Gondoljunk csak bele, amikor a táj apró parcellák színes mozaikjából áll, különböző gabonafélékkel és más terményekkel, parlagon hagyott területekkel, legelőfoltokkal, akkor a gólyáknak mindig van alternatívájuk. Ha a magasra nőtt kalászosok között esélyük sincs egerészni, ott van a szomszédban egy alacsony füvű legeltetett rét, esetleg egy vizenyős terület, amelynek a művelésével nem bajlódtak. Gyíkok, békák, rovarok – mindig akad valami. A különféle termények betakarítása sem egyidőben történik, így már nyár elejétől megjelennek itt-ott a terített asztalt adó tarlók, és egészen a vonulás kezdetéig újabb és újabb lehetőségek nyílnak a gólyák előtt.
„Szany egy különleges hely” – mondja rövid életű gólyám szülőföldjéről Győrig Előd – „azt látjuk, hogy évről évre egyre több gólya választja fészkelőhelyéül ezt a települést. 1986-ban két pár költött itt, ma már tizennégy.” Ez valóban nem kevés, hiszen Győr-Moson-Sopron megye gólyapárjainak tizedéről van szó. A települést már-már legendásként emlegetik madarászberkekben, és a jelenség magyarázata biztosan nem egyszerű. Szerepe lehet benne a csoport vonzásának is, azonban egy biztos: a környék rengeteg üde, nedves rétet, kaszálót kínál, a mezőgazdasági táblák pedig aprók, vékony szalagparcellákban követik egymást a kalászosok, a repce, a kukorica, és villanypásztorral elkerített marhalegelő mellett is elvitt az utam, amikor a környéken autóztam. Ha pedig mindez nem volna elég a gólyaboldogsághoz, Szany határában hosszan húzódik a Rába hullámterének szalagja.
Ahogy azonban szántók összeolvadnak, a lehetőségek rohamosan fogyatkozni kezdenek. Az intenzív állattartással a legeltetés is nagyrészt átadja a helyét a gépi kaszálásnak, és végül kialakul egy olyan helyzet, amikor hatalmas területeken egyszerre nő magasra a növényzet, elvágva a gólyáktól a talajszint éléskamráját, majd pedig a betakarítással vagy kaszálással olyan élelembőség szakad rájuk, amely ugyan lehetővé teszi, hogy pár napig degeszre tömjék magukat, de a jó időknek hamar vége szakad.
Azt, hogy a vegyszerterhelés mellett milyen nagy hatása van a mozaikosság eltűnésének, szomorúan példázza a gólyák számának újabb általános csökkenése az uniós csatlakozás környékén, illetve az utóbbi években. Ahogy a területalapú támogatások miatt megéri beszántani a legsilányabb területet is, és egyre nagyobb birtokok koncentrálódnak egyre kevesebbek tulajdonában, a fehér gólyák táplálkozási lehetőségei is egyre kiszámíthatatlanabbá válnak. A Bakonygyepes szélén a tarlón szedegető gólyacsapat és az út túloldalán, a középfeszültségű oszlop alatt heverő gólyatetem valójában ugyanannak a problémának a két oldala.
A természetvédelem, ha ekkora léptékű problémákkal kerül szembe, kevés eszközzel rendelkezik. Az élővilágért felelősséget érző szakemberek talán legfontosabb tevékenysége, hogy figyelemmel kísérik az ökológiai rendszerek sorsát, és értelmezik az aggasztó – vagy olykor bizalomkeltő – változások apróbb-nagyobb jeleit. Ahogy képesek azonosítani az ökológiai változások korai és érzékeny jelzőit, az emberi társadalmon belül ők maguk válnak érzékeny és korai jelzőkké. A nyilvánvalóan ember okozta madárpusztulások esetén, mint az áramütések, sokan meghallják a szavukat, és a társadalom nyomást gyakorol a változás érdekében. A természetvédők pedig készenlétben állnak, és ha igény mutatkozik a károk enyhítésére, segítenek megtalálni a leghatékonyabb megoldást. Az áramütött madarak problémája jól példázza ezt a modellt: az MME továbbítja a lakossági bejelentéseket az áramszolgáltatóknak, és kidolgozott tervekkel segíti az oszlopok madárbarát átalakítását.
A mezőgazdaság azonban jóval összetettebb és átláthatatlanabb rendszer, melyben rádásul nagyságrendekkel több pénz van – e pénz jelentős része pedig EU-támogatás. A természetvédők, így az MME, számos európai természetvédelmi szervezet, de még a magyar vadászok és méhészek csúcsszervezetei is – csak hogy közvetlen gazdasági érdekkel bíró feleket is említsünk – pontosan látják, hogy mire lenne szüksége a természetnek, hogy kissé fellélegezhessen. Röviden: kevésbé intenzív földhasználatra, és arra, hogy a biológiai sokféleség, a zabolázatlan természet legalább némi helyet kapjon az agrártájban. És azt sem lehet mondani, hogy ezek csak üres szavak lennének. Jó példa a gyepek természetkímélő művelését a gyakorlatban is – mintegy 2000 hektáron – végző Pro Vértes Természetvédelmi Közalapítvány, mely hosszú évek kutatásainak és tapasztalatainak összegzését egy ingyenesen elérhető kiadvány formájában is közzé tette az érdeklődő gazdálkodók számára. Amíg azonban az intenzív termelést motiváló, harmatgyenge természetvédelmi feltételekhez kötött közvetlen támogatások vannak túlsúlyban a mezőgazdaságban, és a keményebb (ön)korlátozások vállalásával csak kiegészítő támogatásokra lehet pályázni, a természetvédelem a mezőgazdaságban nem válik anyagi érdekké, és az ökológiai rendszerekért aggódó közösség legfeljebb a gazdák jó szándékára számíthat.
A fehér gólya elterjedtsége és életmódja révén éppen az ilyen nagyléptékű hatásokra érzékeny – egy-egy kisebb terület változásának hatásai szinte meg sem rezgetik az egyedszámmérő képzeletbeli mutatóját. Ezért reménykedjünk abban, hogy hosszú vajúdás után az Európai Unió hegyei eddigi szokásukkal ellentétben nem egeret szülnek, és az új agrártámogatási rendszerének 2023-as bevezetése után lassan emelkedni kezd majd a fehér gólyák, és velük együtt a fürjek és a foglyok száma, no meg minden olyan élőlényé, melytől eddig az utolsó kis bozótos sarkot is sajnáltuk a földjeinken.
A fekete kuzin
Gólyát találni júniusban nem nehéz feladat. Elég lecövekelni egy lakott fészek mellett, és hamarosan megérkezik valamelyik szülő az élelemmel, vagy, ha kisebbek a fiókák és nagy a meleg, ott találjuk az egyik öreget félig kitárt szárnyakkal, ahogy védi az ifjakat a tűző napsütéstől. Vadászgató gólyát keresni azonban egészen más kihívás, amely a legrutinosabb autósból is kihozza a kizárólag a panel és a hétvégi telek között közlekedő kalapos bácsit. Egy kanyarban előbukkanó fehér folt a két erdőrész között megbújó rét közepén, satufék: csak egy reklámszatyor. Hoppá, visszapillantó. Bocs. És tovább. Kicsit csodálkozom, hogy az „Isten háta mögött vagy!” és a „Ne villogj, ne dudálj: küzdj!” mellett még egyetlen benzinkúton sem találkoztam „Madárles folyamatban – ne üsd bele az orrod!” feliratú matricával.
A sokadik vaklárma, madárijesztő, fura szögben álló gázvezetéktábla és napon csillogó száraz faág után végre valóban ott volt a fehér folt előtt a csőr, és mintha valami sötétebb színt is láttam volna villanni. Lehúzódtam egy kis földútra, és tudván, hogy a szélvédő mögött megőrizhetem tereptárgyálcámat, a vezetőülésben ülve pásztázni kezdtem a tájat. Baloldalt egy üde láprét, melyben később orchideát – a botanikusok kedvéért: hússzínű ujjaskosbort – is találtam, középen idősebb nyárfák egyvonalban, jobbra pedig, a mostanság kikelt vetés mögött egy tocsogókkal tarkított, láthatóan nemrég „kitisztított” terület. A pár éves műholdképen még erdő volt itt.
Ahogy a távcsövemet a fehér folt irányába fordítottam, és az élességet a végtelen felé görgettem, előbb egy tövisszúró gébics villant be, ahogy a kiülőfájáról épp lecsapott valamire, távolabb két fácán – egy kakas és egy tyúk – keresgélt a ritkás sásosban, majd az élesség mezejébe került a fehér folt, egy nagy kócsag alakja. És mellette, a sötét árnyalat: egy fekete gólya! Mindketten egy tócsa szélén álltak, a kócsag láthatóan a vizet kémlelte, a gólya azonban inkább csak tollászkodott. Szinte teljesen fekete, a nyak és a fej hajlásánál néhol zöldes-lilásan irizáló tollazatával éles kontrasztban állt vérvörös lába és csőre. A mellkasának feketéje és hasának fehérje között épp úgy húzódott a határ, mintha a csőre végével kényelmesen elérhető területeket festette volna sötétebb színre. Kíváncsi voltam, hogy mit talál ebben a tócsában, ami ízlésének megfelel, de hiába vártam. Némi tollászkodás után komótos szárnycsapásokkal a levegőbe emelkedett, felkapaszkodott egy meleg légáramlat hátára, sasszerűen szögletes szárnyaival hamar magasságot nyert egy meredek spirál mentén, majd nyílegyenes nyakkal, kissé lefelé horgasztott csőrrel – ahogy az gólyáéknál szokás – elindult a messzeségbe a réteket határoló akácerdő felett.
Öreg madár volt, hiszen az idei fiókák június elején még biztosan nem repültek ki, és ettől a helytől a felmérések szerint minden bizonyított fészek 50 kilométernél is távolabb volt. Új fészkelés a környék egy megkíméltebb erdőfoltjában? Vagy egy tavaly, tavalyelőtt kikelt, még nem ivarérett madár, amely erre kóborolt? Akárhogy is, hatalmas szerencsém volt, hiszen az elterjedési térképen tátongó kiterjedt halványkék foltot nézve a Devecser és Noszlop közti területről hivatalosan is kijelenthető, hogy egyike a fekete gólya megfigyelésére legkevésbé alkalmas területeknek kis hazánkban. Hogy ne eresszem ki a kezemből a szerencsét, úgy éreztem, biztosra kell mennem. Gemencre utaztam hát, az ártéri erdők világába, ahol az ország fekete gólyáinak nagyjából egytizede él csekély 180 négyzetkilométeren, amivel a terület – és itt nem valami bulvárlap cikkéből, hanem a Gemenc Zrt. sajtóanyagából idézek – a világ legnagyobb egyedsűrűségű feketególya-állományával büszkélkedhet.
Idegenvezetőnek pedig keresnem sem kellett jobbat Kalocsa Bélánál, aki pontosan az az ember, akinek vezetésével – ha a hiedelmek gólyája Pest helyett Baján rak le – ipari mennyiségű gumicsizmát koptattam volna el ifjúkoromban madarak, hódok, békák és a berek élővilágának más jeles képviselői után kutatva. A találkozási helyünkre begördülve egy sokat látott fekete pickup várt, melynek oldalán fehér körben (talán a gázló vizén megcsillanó délelőtti nap) – egy fekete gólya sziluettje rajzolódott ki. Az autóból pedig kiszállt a vezetőm, aki napszítta nádast idéző fakó olívzöld nyári öltözetében, megfontoltan áramló beszédével minden ízében az ártér világát idézte.
Gemencet a víz és a természet uralja, Kalocsa Béla pedig csaknem négy évtizedet dolgozott a vízügynél, és eközben madarászként, természetvédőként fiatalok generációit ismertette meg az ártéri erdők és a nádasok, a rejtett vízfolyások, időszakos tavacskák, feketególya-fészkek és rétisasok birodalmával. Kevesen lehetnek, akik nála jobban ismerik Gemenc titkait, és még kevesebben, akik ilyen mélységben értik a táj lassú változásának hátterében zajló folyamatokat.
Halcsapdák
„Még túl mély nekik a víz, de a part közelében éppen szedegethetne egy” – mondja Béla, ahogy a megállunk a Cserta kifolyója feletti hídon – „az egyik jeladós gólyánk több évig ide járt enni, itt lehetett újra és újra viszontlátni.” Nehéz pontosan meghatározni, minek is nevezzük ezt a vízfolyást, lényegében egy mellékágba torkolló holtág, amelyet az áradások – legutóbb az idén májusi – feltöltenek, majd a vize szépen lassan csorog vissza a Vén-Dunába, az pedig a főmederbe. Az ilyen megtelő, majd kiürülő és beszáradó holtágak a fekete gólya kedvenc táplálkozóhelyei, ugyanis a vízszint csökkenésével a fenék mélyedéseiben csapdába esnek a halak, és egy-egy jobb helyen olyan gazdag fogás is ígérkezhet, hogy vonulási időben fekete gólyák tucatjai lephetik el a vizet. A csapdában pedig az oxigén fogytával a felszínen levegőért kapkodnak a halak – ezt nevezik „pipálásnak” –, és ha egy szemfüles madár kiszúrja, hamarosan többen is szerencsét próbálnak.
Ha nem elég bőséges a halzsákmány, a fekete gólya étlapján a békák következnek, utánuk pedig a fiatalabb siklók, és nagyjából minden egyéb, ami csak él és mozog a vízben, beleértve a kisméretű teknősöket. A keresésben a távolság sem akadály, 15-20 kilométerre simán elkóborolnak a fészektől, ha úgy hozza a sors. Rendszerint azonban nincs szükség ilyen hosszú utazásra, ezért is olyan népszerű Gemenc a fekete gólyák körében – no meg a kedvező lakhatási viszonyok miatt.
Az ártéri fák, különösen, ha hagyják őket, valóban szinte az égig nőnek. A koronák csúcsa valahol harminc méter környékén állapodik meg, és a bőséges vízellátás még az olyan fajokból is kihozza a bennük rejtőző óriást, amelyeket erről az oldalukról másutt nem annyira ismerhetünk meg. Sok a sudár nyárfa, de találkozhatunk szil-matuzsálemekkel, gyönyörű kőrisekkel, karcsú, magasan elágazó „szlavón típusú” kocsányos tölgyekkel. És ahol az erdő szerkezete fellazul, szabálytalanná válik – „minél dzsungelebb, annál jobb”, ahogy Kalocsa Béla mondja – az öreg túlélők teret követelnek maguknak, hogy oldalágakat növesszenek, és terebélyes, fésületlen koronájukkal kínálják magukat a fekete gólyáknak a fészkelésre. Míg fehér rokonaik a magaslati pontokat szeretik, a fekete gólyák nem a fák koronájának tetejére építkeznek, hanem az elágazó ágrendszer valamely, törzstől távolabbi pontjára – egy ágvillába, vagy egy szélviharban félig letörött ág teremtette helyre, akár a talajtól 4-5 méteres magasságban. Akinek van rutinja a feketególya-fészek keresésben, az messziről látja egy fáról, hogy csak idő kérdése, és kiszúrja magának egy gólya.
Magyarországi erdőkben túrázva azonban szembesülhetünk vele, hogy az efféle fák meglehetősen ritkák. Erdészeti hagyományainkban igen mélyen benne van egyfajta poroszos gyakorlat, amely egyszerre nagy területeken vágja le, majd újítja fel az erdőt. Így nagyjából egykorú faállományok jönnek létre, és a „dzsungelességnek” nem sok tér nyílik. A folyók hullámterében a helyzetet tovább nehezíti, hogy a valóban elvadult erdők – ahol esélye lenne felnövekedni a fekete gólyákat fészkelésre csábító elágazó törzsű faóriásoknak – sokkal lassabban engedik levonulni az árhullámokat, mint a katonás rendben álló faültetvények vagy a fáktól és lehetőleg bokroktól is megtisztított területek. Az ökológusok régóta mondják, hogy a „rend a lelke mindennek” felfogás az élővilág szempontjából semmiképp se előnyös, ráadásul úgy tűnik, hogy a klímaváltozás hatásai ellen éppen a sokszínűbb, kicsit vadabb életközösségek rugalmassága védhet valamelyest.
Persze igazságtalan lennék az erdészszakmával, ha itt megállnék. Mára az ökológiai szemlélet számos támogatóra talált az erdőgazdaságok körében, és a faanyagtermelés mellett az erdő egyre több értékét fedezik fel és kezdik óvni. Gemenc egyik, talán legismertebb ilyen „nagy felfedezettje” a fekete gólya. A gemenci erdőgazdaság pedig már csaknem három évtizede felismerte, hogy ha jelenlétét a terület fontos értékének tartják, akkor a fészkelőhelyét adó öreg, dúsan elágazó koronájú fákkal különös kímélettel kell bánni. Igy a helyi erdészek, erdőmérnökök az utóbbi évtizedekben már maguk is egyre jobban odafigyeltek e ritka madárfaj igényeire, annál is inkább, hogy saját honlapjukon is találkozhatnak a területükön élő fekete gólyák fészekkameráinak felvételeivel.
Fészkes fenevadak
A fészekkamera első látásra a természetvédelem kihagyhatatlan ziccere, lényegében olyan, mintha David Attenborough-t felkérhetnénk egy valóságshow rendezésére. Ebben a valóságshowban azonban a természet törvényei uralkodnak, így simán megeshet, hogy FG Tóbiás és FG Sára elsőszülött gyermeke éhen pusztul, vagy az összes kicsit széttépi az egyik epizód meglepetésvendége, a rétisas. A realitykkel vont párhuzam itt végképp megszűnik, nincs se ki-, se beszavazóshow, és a stáb sem avatkozik be, történjék bármi az Ág-villában.
A nézők, kommentelők és fellelkesült madárvédők azonban nem mindig képesek elfogadni ezeket a törvényeket, ami persze végtelenül emberi dolog. Hiszen ha naponta akár több órán át követjük egy élőlény sorsát, kezdjük megismerni az egyéniségét, talán magunkban nevet is adunk neki, fájdalmas végignézni, ahogy – akár egy időszakos táplálékhiány miatt – hosszú napok kínlódása után elpusztul. A kamera jelenlétébe (amit egyébként még télen, az üres fészek mellé szereltek fel) sokan az ember felelősségét is belelátják, és különféle elvi és erkölcsi megfontolásokból kérik, sőt, követelik a fiókák „megmentését”.
A fekete gólyák népe eközben köszöni, jól érzi magát Gemencen. A terület 40 pár körüli állománya lényegében nem változik az évek során, és az elpusztult madarak helyét a következő évben a sikeresebb fészekaljak gólyái vagy idegenből érkező jövevények veszik át. A halál pedig – akár úgy is, hogy a szülők tudatosan ölik meg a leggyengébb fiókát, amelynek felnevelésére nem látnak esélyt – része a fekete gólyák mindennapjainak, és a faj képtelen lenne alkalmazkodni a környezet változásaihoz, ha minden fiókát megmentenénk. Ráadásul a „mentett” fiókák sorsa is csak emberi szempontból tekinthető sikertörténetnek. A természetes közegétől elszakított, emberek által kis koruktól felnevelt gólyák nem kapják meg azt a szocializációt és az olyan minőségű táplálékot, amit a természetes körülmények között felnőtt társaik. Így aztán ezek a madarak eleve hátránnyal indulnak neki a vonulásnak, ha egyáltalán hajlandóak felkerekedni. Rosszabb esetben az emberhez kötődnek, és soha nem tartoznak már igazán – Fekete István szavaival – a Szabadok Népéhez. Eközben ismeretes, hogy a fekete gólyák esetében tíz fióka közül nagyjából egy éri meg, hogy harmadik életévében maga is családot alapítson.
Emberi érzéseink és a természetvédelem talán sehol máshol nem feszültek egymásnak annyira élesen, mint a fészekkamerák esetében, és volt, hogy az indulatok olyan magasra csaptak, hogy közösségi média egyes kommentelői a Duna Dráva Nemzeti Park igazgatójának fejét követelték. Különös viszonyunkat a természet „kegyetlenségéhez” mi sem mutatja jobban, mint az, amikor 2019 nyarán az egyik gemenci feketególya-fészek összes fiókáját módszeresen megölő rétisas fejét és véres csőrét a bűnözőkhöz hasonlóan kikockázták az egyik esti híradóban, és a hírt átvevő médiumok sosem felejtették el használni a beágyazott videó előtt a „csak erős idegzetűeknek” formulát.
Pedig a természet kegyetlen. Nem azért, mert így döntött, vagy mert gonosz lenne, hanem azért, mert maga ez a fogalom ismeretlen a számára. A természetvédelem feladata pedig az, hogy a természetet a maga kegyetlenségével együtt védje. Amíg van fekete gólya, hogy fiókákat neveljen, és van rétisas, hogy élelmet keressen, nem azon múlik a természet sorsa, hogy két faj életösztöne összeütközésbe kerül – fészekkamera előtt, vagy emberi tekintetektől rejtve. A táplálékhiánytól, esőtől, vihartól, a környezet ezer és egy veszedelmétől vagy szimpla balszerencséből a halál torkába került madárfióka megmentése csak az ember fogalmai szerint értelmes és nemes gesztus. A természet azonban túllép rajtuk, ahogy a gólyaszülő is túllép azon a fiókáján, akit szánt szándékkal agyonvert és kidobott a fészekből, amikor érezte, hogy ebben az évben csak eggyel kevesebb utódot lesz esélye felnevelni, és nem kockáztathat meg még egy fölös éhes szájat.
A rétisasos történet igazi csavarja, hogy a fészekrablási jelenet legfontosabb szereplője nem látszik a képernyőn, és nem is a kikockázás takarja el a nézők elől. Régen, több mint egy évszázada lépett akcióba, és a következő években az ő megállítása lesz a természetvédelem egyik legfontosabb feladata. Ahhoz pedig, hogy megértsük e rejtélyes tettes motivációit, és klasszikus nyomozókhoz hasonlóan felderítsük az alkalmat és az eszközt, vissza kell utaznunk a régmúltba, amióta bizony sok víz lefolyt a Dunán.
Holtágak határai
Mire a Duna elhagyja Paksot, már csak egészen aprószemcsés hordalékot, homokot, iszapot visz magával, és amint lelassul egy kicsit, ez a hordalék szépen le is rakódik a meder aljára. Ha a folyót magára hagyják – márpedig a tizenkilencedik század előtt jobbára nem tudtak vele mást tenni – akkor erre a pofonegyszerű megállapításra, némi fizika segítségül hívásával Gemenc méretű várat tudunk építeni. Ahol ugyanis a folyó finom kanyart vesz saját hordalékának kikerülésére, a kanyar egyre öblösebb bugyorrá dagad, ahogy kimarja a partot, mivel a külső oldalon mindig erősebb a sodrás (lásd: centrifugális erő). Ezek a bugyrok patkóvá, vagy még inkább a görög nagy ómega betűhöz hasonló alakúvá fejlődnek, és végül lefűződnek, amikor a folyó egy nagyobb áradásnál átvágja az ómega tövét. Így alakul ki a folyókanyarulatok, meanderek, gyorsabb és lassabb folyású vízi utak, elszigetelt tavacskák rendszere, melyben a nagy áradások minduntalan újrakeverik a lapokat, és mintegy mellékesen az egész tetejére ráraknak pár centi hordalékot.
Így született és fejlődött évszázadokon át Gemenc, és egészen a tizenkilencedik század végéig hozzá sem nyúltak: jobbára afféle pufferzónának tartották, és leginkább messziről drukkoltak a környékbeliek, hogy benntartsa az árvizet. Az igazi nagy változások az 1890-es években kezdődtek, amikor három hatalmas kanyart is átvágtak mesterségesen, és a Dunát Baja fölött szinte egyenes mederbe kényszerítették.
A Duna a kiegyenesített útján ugyanazt a szintkülönbséget immár rövidebb távon teszi meg, a nagyobb sodrás pedig folyamatosan mélyíti a medret. A szabályozás óta másfél-két méterrel lett mélyebb, az ártér pedig minden áradással egy picit emelkedett a rárakódott hordaléktól. Mindez mára oda vezetett, hogy csak az egészen nagy árvizek képesek elönteni a teljes árteret – ilyenből a 21. században összesen négy volt – a kis és közepes áradások nagy területeket hagynak szárazon. Így egyre kevesebb természetes halcsapda alakul ki a különféle kiszáradó tavacskák és holtágak fenekén. Márpedig ezek a halcsapdák nemcsak a fekete gólyáknak adnak nagyszerű táplálékforrást, hanem a réti sasoknak is, amelyek egy-egy ígéretes terület környékén ülve figyelmesen nézik, hogy találnak-e a gázlómadarak valamilyen nagyobb halat, és azonnal lecsapnak rá. Szárazabb években, amilyen a „horrorvideót” eredményező 2019-es is volt, olyannyira elfogy az ilyesfajta táplálkozási lehetőség, hogy a rétisasok más után kell nézzenek. És hát, láthattuk, hogy nem vetik meg a gólyafiókák húsát sem. Sőt, amint Kalocsa Béla az RTL Híradónak elmondta, máskor is találtak sastollakat feketególya-fészkekben, így meglehet, hogy az ilyen jelenetek nem is olyan ritkák.
A nyomozás végén látszik, hogy a fekete gólya és a rétisas valójában egyaránt áldozatok, és ha hosszú távon nem tudják fenntartani a víz dinamikáját az ártéren, ennek hatása előbb-utóbb megmutatkozik az itt fészkelő fekete gólyák számában is. A probléma ráadásul ennél általánosabb, és jóval több madárfajt érint. Általában igaz ugyanis, hogy az ember talán azokkal a területetekkel bánik a legmostohábban a környezetében, melyekre a dinamikus változás jellemző. Gyanakodva figyeli az időszakosan vízzel borított területeket, és szeretné ha a természet végre eldöntené, hogy melyiket választja: a vizet vagy a szárazat. Ha a természet nem dönt, hát dönt az ember: lecsapol vagy feltölt, elvezet, kibetonoz, határokat húz. Azok a madarak pedig, amelyek éppen ezekhez a dinamikusan változó élőhelyekhez alkalmazkodtak, mint a gólyatöcs, vagy tavaszi belvizes területekre előszeretettel fészkelő bíbic és a szerkőfajok, a területek „rendezésével” kezdenek megfogyatkozni.
Ahogy a fehér gólya esetében a táplálkozóhelyek mozaikosságának eltűnése, úgy a fekete gólyánál az vizek időbeli dinamikájának sorvadása és a fészkelőhelyet kínáló öreg fák megritkulása jelent folyamatosan növekvő veszélyt. És miközben a könnyeinkkel küszködünk, ahogy egy fióka mélybarna szemében kihúny a fény, a valódi sötét árnyat, amely a természetre borul, csak kevesen érzékelik fenyegető valójában.
