Élőhelyek – a szomszédok üdvözlése

A zöld falon meglepően egyszerű volt áthatolni, nádszálak ropogtak a cipőtalpam alatt, a vadszőlő zuhataga szinte ellenállás nélkül engedett az akaratomnak, és a lábfejemen a csaláncsípések múló sajgása emlékeztetett csak arra, hogy egy határt léptem át. Egy vadkörtefa fogadott. A törzsét szinte teljesen eltakarták a borostyán durván szőrös, makacsul ragaszkodó karjai, és úgy állt ott, mint egy rejtett birodalom őre. Beléptem, megkerülve a körtefát, és egy tágas, zömében nyárfák szegélyezte csarnokba jutottam. 

Láthatatlanság, kifordított világ. Kintről munkások hangja hallatszott, a zöld függönyön át pedig látszottak a bringások, olykor egy-egy futó: most én nézhettem őket, ők pedig nem láttak engem. A tudat, ahogy kívülről láttam az erdő zárt tömegét, áthatolhatatlanságát, beláthatatlanságát – valójában ez a tudat rejtett el. Bennem tudatosság, az állatokban ösztön. Később rókavárat találtam az erdő sűrűjében.

A Szilas-menti kis erdőfolt azonban – a Vízgát utca és a BMX-pálya között – nem volt teljesen zárt világ. Ahogy én beléphettem, úgy más is, bár kívülről úgy tűnt, hogy ez az erdőfolt olyan a város szövetében, mint egy letokozódott idegen test. Valahogy mégis megtalálta az útját a nyárfák teremtette csarnokba a szemét. Nehéz beleélni magam azok gondolkodásába, akik idehozták a talajjal lassan szervesülő műanyagpalackokat, olajszűrőket és más fura hulladékokat. A történetük a múltba vész, az emberek, akik hozzám hasonlóan áttörték a zöld falat, elhaladtak az őrt álló fák mellett, és mint a népmesék negatív hősei, elbukott nagy testvérei, letették a terhüket valahol. Az ő közös meséjük nyomán született meg ebben a kis erdőfoltban a Zóna, a Sztrugackij-testvérek világának profán lenyomata. Egy halványkék ködpamacs a borostyánszőnyegen – csak közelebbről derült ki róla, hogy nem valami megmagyarázhatatlan jelenség, hanem egy ásványvizes palack. A rozsdásodó konzervdobozok között pedig valódi csoda: egy orchidea sárgászöld virágfüzére.

A Tallós-nőszőfüvet 1997-ben írták le, nevét a múlt században igen fiatalon meghalt botanikusról, Tallós Pálról kapta. Az orchideát egy bakonyalji falu, Nyirád mellett találták meg, és hamar rá is került a veszélyeztetett fajok listájára, mivel úgy tűnt, hogy meglehetősen kevés van belőle, ráadásul úgy vélték, hogy a számára kedves területek folyamatosan zsugorodnak. Keveset találtak belőle, de gyanúsan nagy volt az elterjedési területe, így a botanikusok egy kicsit megkapargatták a dolgot, és hát, mondhatni aranybányára bukkantak. Kiderült, hogy ez meglepően későn felfedezett kis orchidea egyáltalán nem tartozik a válogatós növények közé. Olyannyira, hogy megtalálták a telepített nyárfaerdők csaknem negyedében – olyanokban, mint ez a Szilas-menti kis folt.

A Tallós-nőszőfűnek, hasonlóan más hazai orchideafajokhoz, egészen apró, porszerű magjai vannak, melyek nagyszerűen terjednek a szélben, és úgy tűnik, az ökológusok által nem túl sokra tartott nyárfaerdők talajában megtalálja azokat a gombafonalakat, amelyek segítik táplálékhoz jutni.

Ott térdeltem a nyárfák csarnokában egy olyan növény előtt, amelyet feltehetően én láttam itt először, vagy legalábbis én voltam kíváncsi rá, én kérdeztem először meg a nevét a futóútvonalak, szabadtéri kondigépek, kiskertes családi házak és frissen aszfaltozott utcák szomszédságában, ezen a kertvárosi nem-helyen. “Kit tisztelhetek benned?” – kérdezem újra és újra, ahogy lehajolok, és közelebbről szemügyre veszem az utca repedésébe kapaszkodó makacs növénykéket, a betonjárdán ügyetlenül döcögő bogarat, ahogy nézem az ablaküveg előtt zavartan verdeső szitakötőt, az alkonyati utcán egy hullámvonalra feszülő testtel átsuhanó éjjeli ragadozót vagy a borostyán mögül visszanéző zöldesen villanó szempár gazdáját egy kora őszi éjszakán.

“Kit tisztelhetek benned, szomszéd?” – egyre inkább így hangzik bennem a kérdés. Szomszédból pedig akad mindenféle, némelyik halkan kopogtat, hogy illedelmes vendégként csak egy kis színt hozzon az életünkbe, mások – mint az a borz, aki egy éjszakán magyarpolányi magaságyásainkba fúrt öles üregeket, nyomtalanul eltüntetve palántáink felét – a kopogtatással sem bajlódnak, és inkább vinni látszanak, mint hozni. Mégis, ezek a leveleiket hullató, virágaikat bontó, kúszó, mászó, kaparászó lények a szomszédaink: önálló akarattal, eltökélt célokkal rendelkeznek, és helyet kérnek maguknak a világunkban, ki halkabban, ki hangosabban. Érdemes odafigyelni a hangjukra.

Zöld lélektan

“A természetvédelem nagyrészt pszichológia – kezdi Králl Attila, a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület élőhelyvédelemmel foglalkozó szakértője – hiszen embereket akarunk rábeszélni arra, hogy így vagy úgy viselkedjenek.” Ismeretségem Attilával jó harminc évre nyúlik vissza, és felidézve közös madarászmúltunkat, valóban nehéz tagadni a lélektan szerepét. Ma is érzem jobb kezem ujjaiban a mozdulatot, ahogy gyengéden körülveszik egy barátposzáta testét, majd mutató- és hüvelykujjam közé fogva a vállát kártyapakliként kiterítem az evezőtollait a méréshez. Érzem a tenyeremen a ruganyos lábakra nehezedő súlyát, és az utolsó lökést, ahogy a szabadságra eszmélve elrepül. Azt hiszem, elég egyetlen ilyen találkozás, hogy teljes bizonyossággal tudjuk: a barátposzáta léte önmagában értékes.

A természetvédelem gyökerei valahol itt lehetnek, ehhez hasonló találkozások, kötődések, érzelmek rejtőznek a mélyben, és ezek szólítják meg valahol legbelül azokat, akik támogatják a szalakóta, a kék vércse, a túzok vagy a parlagi sas védelmét. A Madártani Egyesület szakemberei pedig lassacskán rájönnek, melyik fajnak mi a nagy titka. Hol érdemes beavatkozni, hogy egy kicsit javítsanak a helyzetén. Králl Attila a szalakóta példáját hozza fel, amelynél meglepő eredményeket értek el pusztán azzal, hogy mesterséges odúkat helyeztek ki nekik – kiderült, hogy fészkelőhelyből volt kevés. Ez talán azért is jó példa, mert rögtön mutatja az efféle beavatkozások korlátait. Lesz mindig elég pénz és energia műodúkat készíteni? Lesz elég önkéntes, hogy kihelyezze őket? Egy olyan madárnál, amelyből szűk kétezer pár fészkel az országban, ráadásul látványos és szerethető, talán mindig meglesz ez az energia. De amikor sokkal elterjedtebb madárfajok látványos fogyásának megállításáról van szó, biztosan nem megoldás, hogy mindegyik madár mellé odaállítunk egy lelkes madarászt.

A mesterséges odú valójában válasz egy mélyebb problémára: a fészkelőhelyek eltűnésére. Ahhoz pedig, hogy a szalakótának legyen természet adta fészkelőhelye, puhafa ligetekre, vagyis hatalmasra megnövő fűz- és nyárfákból álló erdőfoltokra van szükség, no meg olyan egyéb állatfajokra, amelyek e fák gyengéit kihasználva, illetve a természetes öregedés, korhadás folyamataira rájátszva odúkat készítenek. Ezeket foglalja majd el a szalakóta. A természetvédelem feladata pedig teljesen átalakul, ha a problémát odúperspektíva helyett mondhatni madártávlatból nézzük. Most már nem asztalosokkal kell egyezkedni a műodúk legyártásán, és önkénteseket szervezni a kihelyezéshez, hanem földtulajdonosokat meggyőzni, hogy szorítsanak egy kis helyet a természetnek a területükön, mondjanak le néhány száz négyzetméterről, és fogadják el, hogy az a folt éveken-évtizedeken keresztül nem termel hasznot, nézzék tétlenül, ahogy lábon korhad el a faanyag, azért, hogy abból a szép kék madárból egy kicsit több legyen. A természetvédelem nagyrészt pszichológia.

A Madártani Egyesület – bár ezen biztosan sokan felrántják a szemöldöküket – a kezdetektől könnyű pályán haladt: általánosságban véve az élőlények legszerethetőbb, legjobban megfigyelhető és emberi szempontból legártalmatlanabb csoportját választották. Az ikonikus fajok, mint a túzok, a parlagi sas, a szalakóta vagy a kék vércse védelme olyan célok, amelyekbe csak alaposan felkészült trollok vagy közvetlen ellenérdekelt felek tudnak belekötni. Az egyes fajok védelmének sikerei ellenére azonban a madarak derékhada, a természet drámájának szárnyas statisztái néhány kivételtől eltekintve borzalmas számokat produkálnak. A természetvédelem pedig világszerte felismerte, hogy a mélyebb okok felé kell fordulni, és az ikonikus fajoknál látott tanulságok mentén leásni a gyökerekhez.

A képlet Králl Attila szerint nem túl bonyolult. Ha egy madár – de nyugodtan mondhatjuk: bármely élőlény – számára rendelkezésre áll a hely, ahol létezhet, tartózkodhat, fészkelhet, képes hozzájutni a megfelelő táplálékhoz, továbbá az ember közvetlenül nem pusztítja, akkor adottak a siker alapfeltételei. A többit megoldja Malthus, Darwin és társaik. A szomszédaink teret kérnek az élethez.

Fogolydilemma

Szinte axiómaszerű tudásként élt bennem a nyolcvanas-kilencvenes években, hogy a holló magas sziklaszirteken költ, gyerekkorom könyveiből ilyen illusztrációk képe dereng, egy távoli, nemes, komor madáré, amelyet valóságos ajándék megpillantani. Miután azonban betiltották a vadászatát, szépen lassan visszahódította az alföldi területeket, és kiderült, hogy szó sincs arról, hogy a sziklákhoz kötődne. Ott hagyták békén. Hasonló okból tér vissza a középhegységek erdeiből a síkvidéki területekre a parlagi sas is, csak talán a tempó nem olyan robbanásszerű, mint a több fiókát nevelő és diétájában kevésbé válogatós hollónál.

A fogoly esete éppen annyival összetettebb, amennyivel messzebb menő tanulságokat tartogat. Ez a kis tyúkszerű madár mezőgazdasági területeken él, gyommagvakat eszik, a fiókáit rovarokkal eteti, télen is nálunk marad, és nem kóborol el túl messzire onnan, ahol kikelt egy barnás pettyekkel finoman megszórt tojásból. A természetben élő foglyokat nálunk tilos vadászni, sokfelé megtalálni egyedeiket, azonban a madarászok megfigyelései azt mutatják, hogy a faj lényegében a kipusztulás felé robog Magyarországon. “Hogy lehet ez?” – kérdezhetnénk naivan, de mostanra már magunk is sejthetjük, hogy szegény fogoly lényegében üres szelvénnyel adhatja fel a teret-az-élethez totót. A fészkelését megnehezíti az egyre intenzívebb és mind kevesebb kímélt területet hagyó nagygépes földművelés, a változatos időben magot érlelő gyomok szinte teljesen eltűnnek a rendszeres vegyszerhasználat miatt, ahogy a fiókaneveléshez szükséges rovarok is. Menekvés pedig nem nagyon van, mert mint írtam is, evolúciósan úgy alakult, hogy ez a madár egy viszonylag kis terület foglya. (És nem, nem ebből ered a neve.)

Nem nehéz látni, hogy mennyivel keményebb dió a fogoly eltűnését megállítani, mint a szalakótát vagy a parlagi sast megsegíteni. És hasonló cipőben jár, vagy mondhatni csüdig gázol a bajban a síkvidéki kultúrterületek rengeteg, egyébként széles elterjedésű madárfaja. Csak itt nem tucatnyi új fészkelő párban mérjük a sikert vagy a kudarcot, hanem a populációk összeroppanását, több ezres zuhanásait figyeljük szinte tehetetlenül.

Tollas vidéki szomszédaink, akiket a traktor minden szántással egy kicsit keskenyebb bokorsávba szorít, némi teret kérnének az élethez. “Hatalmas területeket tartanak erőltetetten szántóföldi művelés alatt – mondja Králl Attila. A területalapú támogatások, melyek miatt megéri beszántani a legsilányabb talajokat is, eltüntetni az agrártájat színesítő mezsgyéket és más természetes élőhelyfoltokat, az óvatosságot száműző kárenyhítési alapok, az adminisztráció merevsége, mely sokszor kényszerű művelést ír elő ott is, ahol a gazda egyébként pihentetné a területet, a megszokás és a természet igényeire sokszor teljesen vak rendszeretet együttesen több százezer hektáron akadályozza meg, hogy a természet a saját szabályai szerint kiteljesedjen.” “Helyet a természetnek!” – így szól a Madártani Egyesület javaslatcsomagjának címe, amely egy természetbarátabb mezőgazdaság kereteit próbálja kijelölni. 

És lenne hol helyet adni a szomszédainknak.

Böhönc

A legtöbb fa halála egy apró folttal kezdődik a kérgen. A folt nem növekszik, de nem is tűnik el, megtartja méretét, alakját és színét, rendszerint semmilyen egyéb jel nem utal arra, hogy közeleg a vég. Tavasszal a fa kirügyezik, leveleket hajt, majd termést érlel, ősszel pedig a levelek zöldje megfakul, sárgás vagy vöröses, majd barnás árnyalatot vesznek, végül lassacskán lehullanak, ahogy beállnak a hidegek. A halál rendszerint egy fagyos, téli napon érkezik, amikor az erdész egy komótos mozdulattal berántja a láncfűrészét. Az én tölgyfámon rikító rózsaszín volt a folt, de más élénk színű festéket is használnak a kivágandó fák jelölésére.

Az én tölgyfám egy vastag törzsű, mellmagasságban sűrűn és kuszán elágazó fura szerzet volt, mint egy mokány fapásztor, egy kisnövésű ent Tolkien világából. Persze nem az enyém volt, hanem egy közelebbről meg nem nevezett erdészeté, és a rózsaszín folt azt jelentette, hogy hónapjai vannak hátra. Végigsimítottam a kezemmel a kérgét, és átfutott rajtam, hogy ebben a kissé torz, de mégis életerős alakban jó egy évszázad mennyi viszontagsága hagyott lenyomatot, és ez a rengeteg küzdelem, kitartás és lábon hordott veszteség végül egy nem is túl nagy halom közepes minőségű tűzifában jut el a beteljesedéshez. A simításokból dörzsölés, a dörzsölésből kaparás lett, és megszabadítottam a fát a jeltől. Soha ez előtt, és ez után sem tettem ilyesmit, nem váltam ökogerillává, de ennél a tölgyfánál valami elemi együttérzés kerített hatalmába. Egy öreg szomszéd életének tisztelete.

“Az erdei élőlények odúkhoz, nagy fákhoz, korhadékhoz, különféle mikroélőhelyekhez kötődnek. Ezért fontos, hogy az erdőkben a gazdálkodó visszahagyjon és megtartson a természetes erdőkre jellemző elemeket. Ilyenek az úgynevezett habitatfák, köztük az efféle furcsa növekedésű, erdészetileg nem túl értékes böhöncök is” – mondta Ódor Péter, akivel a gerillaélet kihívásait rövidre zárva inkább a szakmai kérdések felé tereltük a beszélgetést. Az Ökológiai Kutatóközpont erdőökológusától azt szerettem volna megtudni, hogy mennyire vagyunk barátságosak erdei szomszédainkkal, és hova fejlődhetne ez a kapcsolat.

Az erdők helyzete azért is érdekes, mert egyszerre rengetegféle, egymással sokszor szemben álló igénnyel fordulunk feléjük. Szeretnénk, ha faanyagot, tűzifát adnának, ugyanakkor egyre több kiránduló keres kikapcsolódást bennük, hogy élvezze a háborítatlan környezetet. Évtizedekre előre kell tervezni velük, miközben a klímaváltozás hosszú távú előrejelzései messzire visznek az eddig megszokott időjárási körülményektől. A vadgazdálkodás sem lehet meg természetszerű erdők (tehát nem idegenhonos fákból álló faültetvények) nélkül, és akkor még csak az ember önös igényeiről beszéltünk, a természetvédelem szempontjairól egy szó sem esett.

Ódor Péter szerint a helyzet – legalábbis hegy- és dombvidékeinken – egyáltalán nem tragikus. Némi odafigyeléssel, és legfőképpen a prioritások tisztázásával a természet is megkaphatja a maga “tizedét”. Persze nem mindegy, hogy mi ez a “tized” – és itt jutunk vissza az én öreg böhöncömhöz.

Az ökológusoknak kedves erdőképet úgy érdemes elképzelni, mint egy hatalmas, tájegységekre, sőt, az ország teljes erdőterületére kiterjedő hálózatot, amely, bármekkora léptékben is nézzünk rá, sűrű szövésű. Táji léptékben az időről időre nagy területeken kitermelt erdők tengerében (jelenleg ezek adják a hazai erdők 91%-át) találunk (találnánk) nagyobb kiterjedésű erdőterületeket, amelyeket örökerdőként művelnek. Ezekben sokkal gyakrabban folyik fakitermelés, azonban egy helyen csak néhány fát vágnak ki, így az erdő képe sosem változik drámaian. E táji léptékű hálózat legfontosabb csomópontjai pedig olyan erdőfoltok, melyekben egyáltalán nincs faanyagtermelés.

Ha közelebbről nézzük az erdőket, kirajzolódnak a hálózat finomabb részletei. Az ökológusok képzeletbeli térképén zölddel (miért is ne?) látszanak azok a kíméleti területek, amelyeket az egyébként faanyagtermelésre szolgáló erdőrészekben a gazdálkodó békén hagy. Ezek jellemzően amúgy is nehezen megközelíthető vagy különleges területek: vízmosások, források környezete, sziklakibukkanások, lápok szélei vagy a nagyobb levágott területek belsejében meghagyott facsoportok. Ne gondoljunk itt nagy dolgokra, ezek pár száz négyzetméteres erdőrészek, megkímélésük jellemzően legfeljebb apró kényelmetlenséget okoz a gazdálkodónak.

Végül pedig, amikor már néhány méteres felbontásban nézzük ezt a képzeletbeli térképet, elszórt pontokként jelennek meg a megkímélt fák, amelyeket jó esetben holtukig és azután sem ér el a láncfűrész – életciklusuk végén holtfaként szolgálják az erdei életközösséget.

Ódor Péter óvatos optimizmusát az alapozza meg, hogy az őshonos erdőkben alapvetően rendelkezésre áll ennyi “hely a természetnek”. A gazdálkodónak nem kell nagyon megerőltetnie magát, hogy kicsit kíméletesebben bánjon az erdővel, ráadásul a magyarországi erdők több mint fele állami tulajdonú, ahol sokkal nagyobb játéktere van az ökológiai igények érvényesítésének a gazdaságiakkal szemben.

Az örökerdőnek pedig – amelyben igazán hatékonyan ki lehet alakítani a vad természet szigeteit, és amely a táji léptékű ökológiai hálózat valódi gerincét adhatná – van egy hatalmas vonzereje a klímaváltozás korában: a vágásos gazdálkodással szemben nem vágja tönkre egy-egy nagy terület mikroklímáját. A néhány kivágott fa helyén felnövekvő újulat pedig, némi erdészeti odafigyelés mellett szépen lassan átfordíthatja az erdő fa(j)összetételét az új időjárási viszonyokat jobban tűrő elegy felé. Így például az alacsonyabban fekvő bükkösök, melyeknek az ökológusok nem jósolnak nagy jövőt, fokozatosan és fájdalommentesen átalakíthatók mondjuk elegyes tölgyesekké.

“A jelenlegi 4%-ról (ha az átmeneti üzemmódot is ide vesszük) úgy 20-30 százalékra kellene növelni az örökerdők arányát, a szintén 4%-nyi, faanyagtermelést nem szolgáló erdőterületek arányát pedig nagyjából meg kellene duplázni, így megfelelő kezelés mellett a hegy- és dombvidéki erdőkkel nem lenne nagy gond ökológiai szempontból. A lényeg az volna, hogy világos hierarchiát állítsunk fel, és például egy őshonos fafajokból álló, állami erdőben nagyobb teret kapjon a természetvédelem, míg a spektrum másik szélén, a magántulajdonú idegenhonos faültetvényeknél szabadjára lehet engedni a gazdasági igényeket” – mondja Ódor Péter, majd hozzáteszi, “a síkvidéki területeken azonban nagyon másképp kell gondolkodni. Itt nem választható szét az erdő- és gyepgazdálkodás, mivel a két élőhelytípus gyakran összemosódik az erdős-sztyepp zónában, és az ártereken víz visszatartására is ideje lenne jobban odafigyelni.”

Fűkasza és méhlegelő

Ha kinézek a teraszajtón, a domboldalon a kertünket látom a szeptemberi délelőtti napsütésben. A combközépnyire nőtt fűszálak és kórók fakó zölddel kevert okker pasztellje előtt fehéren világítanak az imolák kipergett terméseinek üres csészéi. Száraikon mutatóba akad néhány lilába hajló bordó virág, és a makacs siskanád kalászainak zászlói közt néhány utolsó fehér ernyős virágzat is feltűnik. A talaj közelében, egy fiatal diófa tövében lucernák szigete képviseli még a zöld utolsó árnyalatait, mellette a szurokfű sűrűn álló, vörösödő tornyocskái sorakoznak.

Tavaly novemberben kaszáltam utoljára, azóta az évtizedekkel korábban kivágott szőlő helyén nőtt gyepen színek, formák és illatok hullámai söpörtek végig, most pedig érezni, ahogy lecsendesedik a hullámzás, és minden a téli nyugalom felé gravitál. 

Éppen tegnap hallottam a szomszédos plébánia kertjében a fűnyíró traktort. Talán ötödször idén. A fűkaszák darázsrajra emlékeztető hangja szinte minden nyári reggelen felcsendült éles versenyben a mobilbolt borzalmas befejezetlen lambadájával. “Háború van – mondta egy pár évre vidékre költözött barátom lemondóan. – Háború.”

Magyarország területének bő egytizede gyep, és bár a fűnyírók és fűkaszák uralta árokpartok, parkok és kiskertek csak kis részüket teszik ki, a probléma mindenütt hasonló: valamit rendszeresen csinálni kell velük. A mi kertünk sem kivétel ez alól, hiszen bármennyire is tetszenek az évszakok színei, az itt-ott felbukkanó növényi érdekességek, egy évnyi kímélet után már látszanak a veresgyűrű som, a kányabangita, a szeder és még tucatnyi cserjefaj erősödő hajtásai, amelyek pár év alatt áthatolhatatlan bozóttá sűrűsödnének, majd pedig a bokrok fölé növő fácskák felbukkanásával a kert lassan elindulna az erdővé válás hosszú útján.

Török Péter debreceni ökológus szerint ez a diagnózis nagyjából helytálló – kevés olyan gyepterület van itthon, amely folyamatos beavatkozás nélkül ne mozdulna el valamilyen alapvetően más életközösség felé. Talán csak a meredek dolomitos hegyoldalakon, a homokos pusztákon vagy a sós szikeseken– tehát igen mostoha, tápanyagszegény területeken – kialakult gyepek képesek hosszú távon, stabilan, önállóan megmaradni gyepnek. Mindenütt máshol szükség van az ember beavatkozására. A kérdés csak az, hogy milyen mértékű ez a beavatkozás.

No, de miért ennyire fontosak ezek a gyepek? Ha amúgy is változnának, miért nem hagyjuk őket változni? Legyen belőlük erdő vagy bármi más, ami ott ki akar alakulni. Az ötlet ellen elsőként minden bizonnyal az állattartók tiltakoznának, akik legelőterületet vagy szénát szeretnének az állataiknak, de az ökológusoknak is lenne pár keresetlen szava hozzánk. “Képzeld el a Stonehenge-et egy erdőben” – kezdi Török Péter a gyepek egyáltalán nem magától értetődő “szolgáltatásainak” felsorolását. Ez a vitathatatlanul fontos tájképi érték – mely, ha jobban belegondolunk, a városi gyepek legfontosabb tulajdonsága is – azonban csak a kezdet. “A jó gyepek nélkülözhetetlenek a beporzó rovarok túléléséhez, hiszen kora tavasztól késő őszig mindig tartogatnak valamilyen virágpor- és nektárforrást, ellentétben például egy homogén akácossal, amely ugyan rengeteg nektárt ad, de rövid időn belül egyszerre elvirágzik. Mivel a mezőgazdasági területekhez képest viszonylag kevéssé bolygatottak, a gyepek nagyszerű bázist adnak a ragadozó rovaroknak, melyek segíthetnek a kultúrnövények biológiai védelmében. A gyepek szivacsként felfogják az elfolyó vizeket, megkötik a szálló port, és egy csomó élőlénynek zöldfolyosót biztosítanak erdők vagy vizes élőhelyek között. Sőt, ha a klímaváltozásra gondolunk, a szárazabb területeken a gyepek a talajképzés révén sokkal több szén-dioxidot tudnak megkötni, mint egy erdő a faanyagban – bármilyen furcsának is tűnik ez első hallásra.”

A gyepekre tehát szükségünk van, nekik pedig arra van szükségük, hogy éppen a megfelelő mértékben “zsigereljük ki” őket. Se túl sokat, se túl keveset ne vegyünk el tőlük. Ha sikerül megtalálni ezt az ökológiai arany középutat, gondosságunkat a gyep szemet gyönyörködtető és ökológusszívet melengető biológiai sokféleséggel hálálja meg.

Arról már beszéltem, mi az eredménye annak, ha túl keveset veszünk el: cserjés, majd erdő. De mi a helyzet, ha túl sokat? Nos, ilyenkor azok a növények kerülnek túlsúlyba, amelyek gyorsan nőnek, és hamar magot érlelnek – no meg azok, amelyek a talaj rétegeit behálózva képesek terjedni, nem is kell magot hozniuk a sikerhez. Ha pedig a gazdálkodó még több füvet és szénát szeretne kisajtolni a területből, így trágyázni kezd, akkor végképp túlsúlyba kerülnek azok a fajok, amelyek a hatalmas tápanyagbőséget gyorsan szárra és levélre tudják váltani. Ha még felül is vetik valamilyen “hatékony” magkeverékkel, a helyzet tovább romlik, a gyep végletesen fajszegénnyé válik, és lassacskán a talajban tárolt életképes magok között – ezt nevezik magbanknak – egyre kevesebb lesz az olyan, amely a természetes gyep emlékét őrzi.

Ilyen agyonkaszált, kizsigerelt gyepek a túllegeltetett marhalegelők, az intenzív kaszálók, de ilyenek a települési parkok, rézsűk, útszegélyek füves területei, amelyeken néhány hetente végigrobog a fűkaszakommandó. Amikor pedig változtatni szeretnénk a művelési módon, a fűbirodalom visszavág. A talajban szinte csak agresszív, elképesztően gyors növekedésű, hetek alatt magot hozó növények csírái vannak jelen, és ha szögre akasztjuk a fűkaszát, egy ideig nagyítóval kereshetjük az örömöt az ürömben – a szó legszorosabb értelmében.

Amit a gyepből látunk, fű, levél, virág, valójában a jéghegy csúcsa. A lényeg, a gyep valódi forrása a talaj, mely természetes gyepeknél több évszázad emlékét hordozza magában. Ha pedig ez a talaj, illetve a benne levő magbank elszegényedik, a gyep magára hagyva csak ebből tud építkezni, no meg azokból a magokból, amelyek a környékről odasodródnak.

Török Péter egy cseh gazda történetével illusztrálta ezt a folyamatot, aki egyszer csak gondolt egy merészet, és egy természetes gyepfolt közepén nekiállt kukoricát termeszteni. Feltörte a talajt, szántott, vetett, aratott, mindent megtett azért, hogy a kis kukoricaföldje elfeledkezzen gyepi gyökereiről. Egy idő után azonban elunta a dolgot, mert a kukoricása újra és újra tele lett „gyommal” – vagyis a környező gyep növényeivel. Feltehetően általunk kimondhatatlan káromkodások közepette otthagyta az egészet, és a kukoricaföldet röpke öt év alatt visszahódította a gyep.

A városi méhlegelők – vagyis nem kényszeres gyakorisággal kaszált gyepfoltok – problémája mondhatni ebben a talajban gyökerezik. A gyepek átalakulásának folyamatát a helyre jellemző magkeverékekkel gyorsítani lehet, azonban Magyarországon még nem épült ki ezekre termelőkapacitás, így az indulás különösen nehéz – ellentétben például Németországgal, ahol az egyszerű kerttulajdonos az egyes tartományokra jellemző vadvirágos magkeverékek között kis túlzással akár a helyi gazdaboltban is válogathat.

Van azonban ennek a fékevesztett városi gyepburjánzásnak egy nagyobb tanulsága is. Ha visszagondolunk Ódor Péter erdei hálózataira, melynek csomópontjai kisebb-nagyobb szabadságot adtak a vad természetnek, ugyanígy elképzelhetjük az összes létező élőhely hálózatát: természetes és kicsit kevésbé természetes gyepekét, folyók, patakok menti zöld sávokat, szántók szélén meghagyott bokrosokat, tanyák mellett megkímélt kis facsoportokat, szikeseket, tavakat, magára hagyott gyümölcsösöket a falvak határán és némiképp lazábban kezelt kiskerteket, melyek sokasága sűrűn átszövi az országot. (Ennek a képzeletbeli hálózatnak kissé formalizáltabb, szigorúbban meghatározott megvalósulása az Országos Ökológiai Hálózat, illetve a Natura 2000 területek összessége.) Ezeken a természetes vagy legalább valamelyest természetközeli élőhelyeken a környezetükhöz képest nagyobb a biológiai sokféleség, gazdagabb életközösségek lakják őket, és még elég sok megmaradt azok közül az ősi kapcsolatok közül, amelyek révén egyik résztvevő sem képes úgy istenigazából a többi fölé kerekedni. A versengés és az együttműködés, a ráutaltság és az ellentétek finom szövete átjárja ezeket a területeket. Ahova ez a nagy hálózat elér, ahol nem vágjuk le vagy sorvasztjuk el a nyúlványait, ott mindig készen áll, hogy megtermékenyítse, gazdagítsa azokat a területeket, amelyeket átengedünk neki. Egy alapvetően békés, sokat látott, sokat tapasztalt szomszéd.

Ahova viszont nem érnek el ezek a nyúlványok, ez a gazdagság, ott minden talpalatnyi magára hagyott területen a természet nyers, zabolázatlan erőivel találkozunk. Élőlényekkel, amelyek valódi versenytárs vagy ellenség nélkül belakják a rendelkezésre álló teret, mint a parlagfű egy frissen kiszórt földkupacon, vagy az egércsalád a teli kamrában. Örüljünk, ha a kertünk pázsitján a közeli rét egyik virágját látjuk felbukkanni, és ha netán kicsit erőszakosabb vendég érkezik, mint a kertünkbe Borz úr, tömködjük szorgosan a kerítés alatti lyukakat, esetleg – ahogy mi tettük – szereljünk fel villanypásztort az ágyások köré. De semmiképp se bosszankodjunk, hiszen látogatása azt jelenti, hogy a nagy hálózat minket is befogadott.

A Szilas-menti kiserdő nyárfacsarnokában, a rozsdásodó konzervdoboz mellett talált orchidea magjai jó eséllyel a patak partján húzódó erdőkből sodródtak ide a széllel. A műholdképen jól látszik, ahogy a Naplás-tónál kiszélesedő haragoszöld nyelv belekap Pest szürkés tömbjébe, a tótól kifelé pedig a patak mentén kanyargó zöld sáv rétekkel, majd erdőkkel találkozik, és elválaszthatatlanul összefonódik a városon kívüli természettel.

Mocsármérnökök

A vízfolyások makacs képződmények. Egy erdőt ki lehet vágni, egy völgyet betemetni, egy hegyet elhordani – de ha a víz egyszer megtalált egy medret, amelyben lágy ívek mentén kanyarogva összekötött két eltérő tengerszint feletti magasságú pontot, akkor ezt a geográfiai történetet nehéz elfeledni. A víz egyszerre tünete és formálója a táj mélyszerkezetének, és ezért is viszonyulunk hozzá indokolt óvatossággal. Öntörvényűsége pedig jó hír a természetnek, mert néhány vasmarokkal szabályozott városi területen kívül a vízparton legtöbbször marad egy biztonsági zöld sáv, így a vízfolyások lehetnek a nagy hálózat legmegbízhatóbb összeköttetései, a természet állandóan lüktető erei.

Az egyre szélsőségesebb csapadékviszonyok miatt azonban mind nagyobb a vízszintingadozás ezekben a vízfolyásokban. Mégis, úgy tűnik, mindmáig az a cél, hogy a felesleget minél gyorsabban levezessék, és így az egyre hosszabbra nyúló aszályos időszakokban nem maradnak tartalékok. De vajon mi történne, ha hagynánk, hogy az éltető víz a gyors lefutás helyett átlépje a töltéseket? Ha visszaadnánk a vizet a tájnak?

Mocsarak teremtéséről beszélünk, a legvégső tabukat ostromoljuk. Útitársam és vezetőm e nemes küldetésben Németh András, a Duna-Ipoly Nemzeti Park természetvédelmi őre.

Andrással csak most, egy borongós szeptember közepi napon találkoztam először személyesen a tápiószecsői vasúti pályaudvar parkolójában, de Facebookon már régen megismerkedtünk. Mostanra már pontosan tudtam, hogy bármilyen fajsúlyos vizes téma merül fel, tőle szinte menetrendszerűen érkezik egy hozzászólás a témában, ami az elkeseredettség, a tenni akarás és a meglepő felismerések egészen egyedi elegyét adja.

A Tápió és a Hajta mentén vettük sorra a víz útját egyengető új műtárgyakat, és a hosszú nyári aszály jóvoltából szinte mindenütt szárazon követhettük a reménybeli áradások irányát. Apró beavatkozások, a vízszintet megemelő fenékküszöbök, hétköznapi ároknál alig nagyobb csatornácskák, és a Tápió visszatalál a régi medrébe, a szélesen kiömlő víz pedig elárasztja a réteket. És ha víz van, a tapasztalatok szerint szinte a semmiből pezsgő élet tölti meg a vidéket. Madarászszemmel, ahogy Králl Attila mondja, a vizes élőhelyek helyreállítása a leghálásabb dolog a világon: csak kinyitod a zsilipet, és szinte biztosra veheted, hogy valósággal berobban a madárvilág az elárasztott területen. Ugyan a Tápió-menti vízvisszaadás még friss projekt, és András csak egyszer, idén tavasszal követhette nyomon, ahogy centiméterenként visszatér a víz a régi kanyarulatokba, de a növényzeten még most, a sokhetes aszály után is látszik az ajándékba kapott nedvesség hatása.

Nem szabad megfeledkeznünk a vízvisszatartási projekt egy fontos önkénteséről, András szavaival a “négylábú nagyfogúról”, vagyis az egyre több helyen felbukkanó hódról. Áldozatos munkája nélkül a Tápió-menti halastavak gazdái most valószínűleg vakarhatnák a fejüket, és a lehalászást fontolgathatnák, a hódnak mégis valahogy rosszabb a renoméja a mesterséges műtárgyakénál. Pedig úgy tűnik, hogy éppen ezek az igen kis léptékű, de rendszeres, kitartó beavatkozások azok, amik igazán érzékenyen tudnak reagálni a változó vízállásra. A hód tökéletesen hangolt ösztönei rengeteg betont takaríthatnának meg.

A természetvédelem jó marketingérzékkel rákapott a “vizes élőhely” kifejezésre, és védelmük hallatán a természet színes tobzódását vizionálva jóérzésű ember csak bólogathat. Ha azonban őszintén beszélünk ezekről a területekről, és túllépünk a mindenki szívének kedves tavakon és folyókon, maradnak a lápok, mocsarak és a kisebb nyílt vízfelületeket tartalmazó, baljóslatú nevű fertők. A társadalom hozzájuk való viszonyát mindennél jobban mutatja az éppen kiszáradó Velencei-tó körüli pánik. Viszonylag kevés és halk hangot hallani, amely azt mondja, hogy nincs semmi gond az időszakosan mocsárrá – bocsánat, fertővé – változó 26 négyzetkilométeres területtel. A lakók, a nyaralótulajdonosok, a fürdőzni vágyók, no meg a horgászok közül pedig nem sokan veszik elő egy “na, végre!” sóhajtás közepette mellig érő gumicsizmájukat és katonazöld binokulárjukat, hogy felfrissítsék ismereteiket a partimadarak szokásairól.

A tájnak visszaadott víz, segítsék akár gumicsizmás mocsármérnökök, akár négylábú tettestársaik, rengeteg konfliktust okoz a környék lakóival, gazdákkal és horgászokkal, egész egyszerűen azért, mert felhívja a figyelmet arra, hogy az egyre csökkenő és rendszertelenebbé váló vízellátás mellett az emberi igények sokszor összeegyeztethetetlenek a természet realitásaival. Amikor a sok évvel ezelőtti Hajta-menti kotrások kubikgödreiben kialakított tavacska horgászai a mocsár és a tavuk közti vízmegosztás aránytalanságán háborognak, és arra panaszkodnak, hogy a mocsárból befolyó oxigénhiányos víz megfojtja az értékes halaikat, valójában a terület egy olyan használati módját védelmezik, amely ott sosem volt fenntartható. A mocsárban vígan lubickoló halak, mint a lápi póc, a réti csík vagy a nevében a házipálinka hatását idéző kurta baing apró termetűek, ellenben nagyszerűen bírják az oxigénhiányos vizet, és vannak módszereik az időszakos kiszáradás átvészelésére. Ezek a fajok sosem voltak parádés horgászzsákmányok – ráadásul ma, éppen ritkaságuk miatt egytől egyig védettek –, szemben a tavakba betelepített ponttyal és más “nemes” halakkal, melyek a nagyobb viszontagságokra leginkább felfordított hassal reagálnak. A mocsárral nem lehet mit kezdeni, egy hely, amely teljes egészében a természeté. Vagy, ha civilizáción innen nézzük: egy nem-hely.

Ráadásul félünk a víz minden olyan formájától, amelyet nem kényszerítünk viszonylag merev korlátok közé. Erre jó példa az a horpadás – mint valami gigászi szappan lágy lenyomata – az egyik falu szélén, amit András mutatott. A terület tulajdonosa hajlott rá, hogy beengedje a vizet ebbe a mélyedésbe a saját faluszéli háza mellé, azonban a szomszédok, akik mindenféle földmérői racionalitás ellenére féltették a házaik alapját az emelkedő vízszinttől, meggyőzték, hogy engedje el ezt az ötletet. Jobb, ha a víz a töltések között folyik. A félelem a kiszámíthatatlan áradástól, vagy éppen ellenkezőleg: egy-egy gazda ragaszkodása az olykor a legszárazabb időben is nedves termőhelyekhez pedig akár egész tájegységek vízvisszatartási projektjeit húzhatja keresztül.

Utunk végén a hosszú szárazedzések és állóvizes pocsolyák után mégiscsak találkoztunk a víz egy vidáman áramló, fékevesztetten zubogó formájával. Az ártér határát adó, szűk egy méterrel fölénk emelkedő löszdombon zöldellő kukoricaföldre záporozott az öntözőrendszer vize. Elapadhatnak a felszíni vizek, kiszáradhatnak a mocsarak, rekord alacsony vízállásokat mérhetnek a Hajtán és a Tápión, de a mélyben, úgy tűnik, ha a cél szentesít, elérhetőek még tartalékok. Kérdés, hogy meddig.

Szomszédolás

“Az érintetlen természetet az ember nehezen tűri a saját környezetében – mondja Ódor Péter.  – A kárpáti őserdőt csodálattal nézzük, de jellemzően nem viseljük el, hogy a kertünkben legyen egy rőzsekupac vagy akár csak egy olyan sarok, amelyet nem mi uralunk maximálisan.” És akkor hol vagyunk még a mocsártól. A természet kusza, csapzott, kócos, zabolátlan, és a legkevésbé sem hajlandó az ember szabályai szerint működni. Ezért mindkét oldalról kompromisszumokra van szükség. Ahogy az erdőökológus mondja, “a természetvédelmi szabályzásban is fontos, hogy ne olyan viszonyok vegyék körül az embereket, amelyek számukra nem komfortosak. Ezért egy parkerdő egész más feladatokat ró a kezelőre, mint egy védelmi célú rezervátum – úgy, hogy egyikben sem végeznek faanyagtermelést.” Éppen a parkerdők kezelői tehetnek sokat azért, hogy szépen, fokozatosan rávezessék a látogatókat, hogyan is néz ki egy természetközeli erdő. Például azzal – ahogy a Pilisi Parkerdő is tette –, hogy a 2014-es nagy jégtörés sérült, de még életképes fáit, legyenek bármilyen cudar állapotban, élni és túlélni hagyták, továbbá nem “pucolták ki” az erdő aljáról a rengeteg keletkezett holt faanyagot.

A mérleg azonban igencsak elbillent az egyik oldalra, és az embernek rengeteg dolgot kellene átértékelni a saját közvetlen környezetében is, hogy ha bármennyi természetre is van igénye, ne kelljen állandóan öntözőkannával és kapával – rosszabb esetben gyomirtóval és kibiztosított láncfűrésszel – őrt állnia minden lebetonozatlan folt mellett. Előbb vagy utóbb el kell fogadnunk a restaurációs ökológia alaptételét, melyet Török Péter így fogalmazott meg: “Állíts helyre természetes vegetációt – olyat, ami oda való!” Lehet, hogy a legtöbb helyen végképp el kellene engednünk a szép zöld pázsit illúzióját, és a száraz gyepek jellemző fűféléit telepíteni ahol csak lehet. Itt eleve szóba sem jön a zöld szín, hiszen sok faj a szárában, leveleiben termelt viaszok révén inkább ezüstös árnyalatot vesz fel, ez segít nekik visszaverni a forró napsugarakat. Száraz területeken – és fogadjuk el, egyre több ilyen lesz az országban – a fásítás sem biztos, hogy a legmegfelelőbb megoldás, mert az erdők jellemzően jobban kizsigerelik a talaj vízkészletét, mint a szerényebb igényű, de a szénmegkötésre szintén nagyszerűen alkalmas gyepek. A vízmegtartás egyre megkerülhetetlenebb szüksége miatt pedig az sem ártana, ha egyre többen megbarátkoznánk a gumicsizma nélkül csak távolról szemlélhető területekkel. És ne feledkezzünk el talán a legnagyobb falatról: a gazdák szemléletformálásáról.

De élőhelyet teremteni, táplálni kicsit a nagy hálózat nyúlványait, segíteni vad vendégeinket a természetvédelem mindannyiunk számára elérhető módja. Ha a szándék megvan, megnyílnak a lehetőségek, elég csak az MME Madárbarát Kert programjára gondolnunk, amelyben rengeteg jó tanácsot kapunk arra, hogy miként tehetjük vonzóvá közvetlen környezetünket a madarak számára. És elég, ha egy csak kicsit nem figyelünk oda, és máris térdig gázolunk az ökológiai tudásban. Innen aztán már nincs megállás: méhecskehotelt, darázsgarázst és sünbúvóhelyet építünk, Schmidt Egonnal kelünk és Sir David Attenborough-val fekszünk. Hamarosan pedig azt vesszük észre, hogy már várjuk, mikor tehetjük fel újra a kérdést: “Kit tisztelhetek benned, szomszéd?”