Egy szem tükrében kezdődött minden. A mélybarna óceán lecsillapodott, és körülölelte a pupillát, ezt a néhány hetes kis világot, melyben most megállni látszott az idő. A gólyafióka két testvérével együtt hason feküdt egy kis rábaközi falu közepén, tíz méter mélységben a fészek égi vizeken lebegő szigete alatt, és a két világ peremén, körben óvodások gyűrűje. A gyűrűben pedig, ahol a kőnek lenne a helye: egy gyűrűző, Győrig Előd, aki kezében az évek rutinjával alumíniumgyűrűt és színes feliratot helyez a tetszhalott kisgólyák lábaira, közben magyarázza, hol a gyerekek, hol az érdeklődő felnőttek nyelvén, hogy ez a helyzet egyáltalán nem idegen egy gólyafióka számára.
A földhöz, illetve természetes helyzetben a fészek meglepően sík felszínéhez simulás a legtöbb, amit egy repülni nem tudó, a szülei által kiöklendezett bébiételen élő madár tehet, ha megjelenik egy nagyobb, erősebb, csőrével és karmaival vagy éles fogaival magabiztosabban bánó ellenfél. Gyorsan növő, de most még rövid, szürkés csőrükkel nincsenek abban a helyzetben, mint Fekete István Keléje, aki szárnyaszegetten is képes volt egy jól irányzott döféssel elintézni Kurrit, a baromfiudvar pöffeszkedő kakasát. A gólyaszülők sem igazán mernek segíteni a fészekhez közelítő kosaras emelő és a gyereksereglet láttán, de a szomszédos kéményről fejüket egészen a hátukra csapva, hangos kelepeléssel jelzik, hogy itt vannak, és a helyzet nem kedvükre való.
tovább az íráshoz
